Lemondó sóhajjal fogadott első beszélgetésünk során a tizenhatéves Krisztina és édesanyja, Margit: semmi sem működik, pedig mindent megpróbáltak már. Édesanyja elmondása szerint Krisztina már kerekded babaként született, édesanyjához hasonlóan mindig szeretett enni, s az évek leforgása alatt fokozatosan jöttek fel rá a kilók. Amikor tíz-tizenegy évesen Krisztinát elkezdték csúfolni az osztályban, Margit tartott attól, neki is azon kell majd keresztülmennie, mint neki gyerekként, ezért elkezdett lányával közösen diétázni. El is értek bizonyos sikereket, fogytak többet-kevesebbet, de végül mégis visszajöttek a kilók.
Az állapot, amiben megismertem őket, a kimerültség állapota volt. Mindennapjaik akkoriban úgy teltek, hogy 2-3 napon át megpróbáltak diétázni, majd negyedik nap arra jutottak, felesleges az egész, s elmentek kedvenc cukrászdájukba vagy rendeltek két óriás pizzát. Másnap a bűntudat arra sarkallta őket, hogy újra diétázásba fogjanak, eldöntötték, hogy na, most másképp lesz, s kezdődött az ördögi kör elölről. Krisztina megelőlegezte nekem a bizalmat, s elárulta, hogy ő egész nap úgy érzi, gyötri egy szorongással vegyülő gyenge éhség, szinte mindig, s amikor végre teleeheti magát, akkor utána másfél napig eltelve és biztonságban érzi magát. Margit hozzátette, hogy ő évek óta ugyanezt érzi, s nemrég az a gondolata támadt, ennek gyökerét az ő édesanyjával való bizonytalan viszonyban kell keresni, s attól tart, ezt tovább örökítette lányába.
Amikor a mindennapok étrendjét derítettük fel, hamar szembe ötlött, hogy Krisztina és Margit is alig isznak a nap folyamán. Krisztina szinte nem iszik semmit, csak estefele, édesanyja néha megiszik egy-egy műanyag pohárral a vízautomatából a munkahelyén. Napi 2 l víz elfogyasztását tűztük ki célként, ami nem volt könnyű, annyira el voltak szokva az ivástól. Második hónapra jutottak el ide, s legnagyobb meglepetésükre azt tapasztalták, a szorongás, amit ők a biztonság hiányának tulajdonítottak, nagyrészt elmúlt. Feltételezhetően az alacsony folyadékfogyasztás miatt az iváskésztetését érezték, de mivel a szervezet hozzászokott az alacsony folyadékbevitelhez, a késztetés egy homályos, szorongásszerű testérzetként jelentkezett. Ez nagyon jó példa arra, hogy egészen addig nem érdemes egy jelenséget pszichológiai okokra visszavezetni, amíg ki nem zártunk egyszerű testi okokat.
Pszichológiai szinten két dologra fókuszáltunk. Az egyik, hogy Krisztina nem mérte testsúlyát rendszeresen, mert nagyon félt, hogy rossz eredményekkel szembesül. Ehelyett minden nap nézte magát a tükörben, s egyik nap felbátorodott, milyen jó ütemben halad a fogyással, másik nap úgy látta, hízott, s ekkor egész napra maga alá gyűrte a kilátástalanság. Drámai változást várt, azt, hogy egyik nap felkel, s észreveszi, két számmal kisebb ruhákat hordhatna. Készítettünk egy nyomonkövetési tervet: havonta egyszer mérje le magát, s utána vagy ünnepeljék meg a sikereket, vagy változtassanak egy apró dolgot a diétán. Már önmagában az ivás és a következetes mérlegelés azt az érzést keltette benne, hogy egy határozott vágányon van tartva, nem a bizonytalansággal küzd nap mint nap. Meg is szabadult az első 4-5 kilótól.
Az iskolai csúfolódásokat körüljárva egyre jobban olybá tűnt, nem is Krisztinát bántják ezek igazán, hisz az osztályban több igazán jó barátnője is van, hanem édesanyjában tépnek fel gyerekkori sebeket. Így, amikor beszélgetnek róla, nem elütik humorral a csúfolások élét, hanem felduzzasztják, s rendkívül komolyan veszik őket. Krisztinával és Margittal is így végül az önelfogadásról beszélgettünk sokat. Az önelfogadás divatos szó, s ami ritkán kerül szóba az, hogy nem akkor lelhetünk önelfogadásra, ha dicsérő, esetleg önáltató mondatokat mantrázunk rendszeresen, hanem ha van egy olyan közösségünk, ahol önkifejezés mellett elfogadnak minket. Krisztina nagyon szeretett rajzolni, ezért javaslatomra elkezdett egy rajzszakkörre járni, ahol szabadon bontakozhatott ki, és lelt egy közösséget, ahol képességei alapján tiszteletet és megbecsülést vívott ki magának. Innentől másképp tekintett magára, s kezdte elhinni, hogy a testében lakó valakire is kíváncsiak lehetnek az emberek. Édesanyja is elővett egy régi hobbit, s ha nem is ilyen hirtelen eredményességgel, de rálépett az önelfogadás kiépítésének útjára.
Egy év távlatában örömmel hallottam hírét, hogy Krisztina tíz kilótól, míg édesanyja tizennégy kilótól szabadult meg. Diétájuk segítségével már találkozásunk előtt tudtak volna fogyni, de ami elválasztotta őket az eredményességtől, az egyrészt a kevés folyadékbevitelnek, másrészt a bizonytalanságba sodró önellenőrzésnek tudható be, harmadrészt annak, hogy közös félelmeikkel gerjesztették egymást. Sokszor szerepem az előbbiek kicsiszolására korlátozódik, és sokszor elég ennyi, hogy az egyébként jól összeállított diéta elkezdjen működni. Remélem, már e sorok elindítanak Önökben hasznos gondolatokat, köszönöm, ha megtisztelnek személyes élményeikkel.
